GyerekBácsi

80 fölött volt már. A panaszkodást nem ismerte, orvosnsnál sem járt korábban. Segített, ha kérték. A rémgyerekkor, a nélkülözés után az élet minden ajándékát megbecsülte. Magas pozícióba került, jól élt, és szeretett élni, dolgozni, utazni, enni.

A kórházban lebácsizták. Még sosem hallott korábban ilyet. Gyermekként bántak vele, Vele, aki mindaddig „Úr” volt, és mindaddig tiszteletet, megbecsülést kapott.

„Most megfordulunk szépen. Nem hadakozunk, csak ügyesen. Betesszük szépen a katétert. Ne rosszalkodjon a bácsi, mert nem fog meggyógyulni. Na, sikerült végre a kaki?”  És Ő, aki nem volt „bácsi” annyira tartotta magát, hogy még vissza sem szólt. Nem is volt tapasztalata arról, hogy milyen, amikor erre szükség van. Addig önmagáért tisztelték, de hirtelen, az élete utolsó heteiben „bácsi” lett, gyerekbácsi.

Pár napja föladta. Ki tudhatná, miért...de vajon miért kell az élet végén a méltóságot semmibe venni a kiszolgáltatottság ürügyén... 

Edna, nővér. Elmeséltem neki a történteket. Áradt belőle a panasz, a jogos panasz: a lehetetlen helyzetről, a fáradtságról, a pénztelenségről, az eszköztelenségről, és a szenvtelenség születéséről. 

- De akkor is, az emberi méltóság tiszteletben tartása nem kerül pénzbe, energiába, időbe. - mondtam.

- Tévedsz, nagyon tévedsz. A fásultság a szeretet pusztítója.