Barkó Judit
Barkó Judit
Magyar English

A gyengéd lány, és a durva hajléktalan

A Mókus neve: Minta. Felesége: Mintáné. S a kismókus a Minta Gyerek. Ők a Minta család. Ha Te 1980 után születtél, akkor ez egyáltalán nem vicces, de ha voltál úttörő, akkor eszedbe jut egy dal, ugye? Nem hiszem, hogy jobban betartottuk volna a tizenkét pontot, mint mások manapság a tíz parancsolatot. Vajon meddig, és mennyire tart össze egy közösséget a közös szabályzat? Vajon valódi a közös hit, bizalom? Vajon lehetséges –e, hogy teljesen különböző egyének, különböző szocializációval, neveltetéssel, génállománnyal, netán karmával, tapasztalatokkal ugyanarra a hitre jussanak, s ugyanazon szabályok szerint tartsák etikusnak az életet. S ha a válasz: nem, akkor hogyan lehet, hogy az ember mégiscsak társas lény, s nemigen képes a többség magányban, egyes egyedül hosszan élni? Miért van szükségünk egymásra, s hogyan?

 

Az egyesület fiatal volt, de nagyon erős. A szabályok olyan precízek voltak, hogy senki sem remélhette, hogy maradhat, ha vét. A Fiú huszonöt éves volt, rátaláltak, vagy ő rájuk talált, ma már mindegy, és beszippantották, vagy hagyta magát beszippantani. Ma már ez is mindegy. Már nem tartotta a kapcsolatot a szüleivel, sőt kezdte gyűlölni őket, elhagyta a barátnőjét, s lassan a barátok is elmaradtak. A közösség azonban ott volt, és a Fiú oly erősnek érezte magát, mintha egy láthatatlan védőháló vette volna körül. Harcoltak minden ellen, ami nem volt jó, ami szerintük a rosszhoz tartozott Úgy érezte megóvják, jóra tanítják, s nap, mint nap közelebb kerülhet önmagához. Boldog volt, legalább is ezt mondogatta mindenkinek. Egyre teljesebbnek érezte magát, tele tervekkel, célokkal. Már mindenét az egyesületnek adta: idejét, munkáját, pénzét, és érzelmeit is.

 A tavasz napsugara már kezdte fitogtatni az erejét, a Duna Part furcsa zsongással telt meg, és a Fiú egyedül sétált. Egyedül. Egy Lány kutyát sétáltatott. Gyengéden lehajolt hozzá, hogy kibogozza a tappancsára tekeredett pórázból, megsimogatta a pelyhes szőrét, és olyan búgó hangon becézte, amilyet a Fiú már nagyon régen nem hallott.

Hirtelen sarkon fordult, szinte menekült az érzéstől: mégsem tökéletes minden, mert valami éktelenül hiányzik.

  • Mi van öcskös, akarsz valamit? – kérdezte a Hajléktalan, aki mellé tervtelenül leült egy padra
  • Semmit. - mondta a Fiú. Én csak…
  • Te csak takarodj innen, és ne rontsd a levegőt.

Kullogás.

Másnap visszatért a csoporthoz, egész állónap dolgozott, végigülte a közös beszédeket, tanításokat, győzködte magát, hogy minden jól van, hogy hazatalált. Csak egy apró rés keletkezett a mindenségén: hazudott, nem mondta el senkinek, hogy eltöltött néhány órát kétkedéssel. Napról napra bűnösebbnek érezte magát, végül egy ajándék tüdőgyulladás ledöntötte a lábáról. Fellapozta a betegségek könyvét, és ezt a mondatot találta:” A tüdőgyulladás a meg nem lépett változás kényszerkínja.” A magas láz furcsa álmokat hozott… végül két hét múlva, amikor először ébredt láztalanul kristálytisztán tudta: a GYENGÉDSÉG volt az égető hiány.

„Nem mindegy, hogy valami ellen, vagy valamiért küzdök, mára egész lelkemet átitatta a bizonyosság: egyetlen közösség sem érvényes valódi szeretet nélkül, s a valódi szeretet gyengéd, akár a pórázbogozás.” Azt kérte írjam le, hogy ez már egy szabad Fiú gondolata.