Az utolsó napokban már nagyon fáradt volt. Alig tudta összeszedni magát reggelenként; ingadozott a vérnyomása, kerülgette valami vírus, de csak ment, dolgozott: mert ki kell bírni, most nem lehet leállni. „Majd, majd az ünnepek alatt!”- ezt mormogta nap, mint nap. Elmúlt a karácsony, a vendégeskedés, lett néhány plusz kiló, néhány összezördülés, és ólmos fáradtság. 27-én reggel a saját terveire, ígéreteire ébredt. Te jó ég! Hány barátnak, ismerősnek, családtagnak mondogatta decemberben: „jó, majd a két ünnep között találkozunk!” Hány dolgot ígért meg magának: "elolvasom, megjavítom, befejezem, átalakítom.” Mennyi fogadalmat tett a következő évre: „mert ez így nem mehet tovább! Rámegy az egészségem, a családom, az életem. Változtatni fogok. Egészségesebben fogok élni, leszokok, lefogyok, tanulok, több időt töltök a szeretteimmel, figyelek a lelkemre, nem hagyom magam megalázni, kihasználni, nem akarok attól rettegni, hogy elküldenek.” 27-én reggel elborították a saját tervei, ígéretei, de álommá zúzódott az elmélkedés: a tompaság legyőzte a tettvágyat.

Még csak huszonhatodika van! Bármi lehet holnap reggel!