Barkó Judit
Barkó Judit
Magyar English

A Nyúlon Túl

 

A tizenkét éves Mancica fonott copfját birizgálta, és csak lopva nézett a szemben ülő nagy öregre, Tomira, aki már betöltötte a tizennégyet. Körben ültünk, egy tucat kiskamasszal. Eredetileg a Húsvétról beszélgettünk volna, de másként alakult: valahogy eljutottunk ama nyúlon túlra…

- Miért engedi Isten ezt a sok szörnyűséget, ami a Földön történik?- kérdezte Lilla.

- Rosszul kérdezel.- felelt ájtatos rezignáltsággal Péter.

- De ez érdekel, ezt szeretném megérteni, mert amíg nem értem, nem tudok hinni sem!

- A hitnek nincs köze az értelemhez. – szólt közbe Vilike.

- A Mama meg fog halni… pedig egész életében csak jó volt, és a Cirmikét is elütötte egy autó… honnan tudhatta volna, hogy arra ne bóklásszon, amikor sose ment ki a kertből…csak pár hetes volt.

Mancica tovább babrált a fonatokkal, alulról felfelé pillogott, és látszott rajta, hogy hamarosan megszólal. Közben jöttek a példák tömegével, és az igazságtalanság világa olyan sötétre festette a termet, mint amikor vihar készül a ragyogó délelőttben.

Nagy öreg Tomi egyszer csak megtámaszkodott a könyökén, ahogyan egy komoly professzor tenné, és így szólt:

 - Én láttam párszor azt a bent lakós sorozatot, ahol lehet nézni, hogy mit csinálnak összezárt emberek egy helyen hetekig. Na, Isten is pont azt csinálja: néz. A kiszavazást is csak nézi, a megcsalást, a verekedést, az árulást is csak nézi…

- Isten szomorú. - mondta átéléssel Mancica, és újrakötötte a rózsaszín masnit.

- A nézés nem lehet szomorúság, csak a látás. - felelte Katóka, teljes nyugalommal.