Készbuk

• Te Judit, mi volt az az emlékkönyv? Valahol hallottam, hogy régen volt ilyen. Olyan, mint a facebook? – kérdezte Lina, aki épp 11 éves.
• Kislánykoromban divat volt az emlékkönyv. Barátok, osztálytársak, tanárok, családtagok írtak bele egy-egy mondatot, néha rajzoltak vagy festettek is hozzá valamit. Az emlékkönyv egyébként titkos volt, mint afféle napló, gyakran kis lakattal lehetett zárni. Az enyém szürke volt, szép ezüst csattal.
• És megvan még?
• Igen. Persze. Érdekel?
• Aha.- bólogatott Lina, és úgy követte a keresgélést, mintha valami kalóz kincset mutatnék. Épp Anyukám idézeténél nyitotta ki:  „A piac zsivajában pénzt találhatsz, de jó könyvvel a kezedben, békét.”
• És ez mit jelent?
• Lina, szoktál olvasni? Úgy értem könyvet… nem tankönyvet, hanem csak úgy, a magad örömére?
• Hm… hát… annyira nem… nincs is időm…

És akkor mesélni kezdtem a varázslatról, a képzelődés és fantázia titokzatos, szabad világáról. Az élményről, amely épp oly egyedi és megismételhetetlen, mint mi magunk. Nem született még olyan történet, mese, regény, vers, novella, amit akárcsak két ember egyformán képzelt volna el. A szereplők, a helyszínek, a tájak, érzelmek megannyi csodát rejtenek. Egyedül én döntöm el, hogyan képzelem el őket, s bárki helyébe bármikor képzelhetem magam, bárki lehetek, bármit átélhetek. És igen, az Idő! A szüleim azt hitték, ha lesz mosógépünk, majd több idő lesz, a nagyszüleink pedig elképzelni sem tudták, hogy egyszer nem kell begyújtani a sparhertet, hanem a mikro melegíti az ételt. Lett Idő… s mégsem. Lett, de begyorsult, s úgy érezzük, egyre kevesebb van. S épp az olvasás az, ami lelassíthatja. Meséltem Linának, milyen érzés, amikor már csak egy-két fejezet van hátra egy jó könyvből, s letesszük, mert várni kell, lassítani az időt, mert még szeretnénk nyújtani azt a boldogságot, amit az olvasás ad. Tovább szeretnénk izgulni, drukkolni, fájni, vagy épp örülni.  Olyan kerek szemekkel bámult rám, hogy abbahagytam a magyarázkodást, és levettem egy könyvet a polcról… egy olyat, amit nem volt jó befejezni annak idején, egy olyat, amire, ha ma rágondolok, még mindig sajnálom, hogy már vége, annyi ajándékot adott. Lina nagyon komoly arccal nézett rám:

• Visszahozom majd és, ha emlékszel, hogyan képzelted, majd megbeszéljük, lehet?

Három nap telt el. SMS-t kaptam Linától: „megvan nálad a második rész?”

Győzött valami, ami sosem évül el, ami nem lesz ódivatú, amit nem söpörhet el a technika, a film, a számítógépes játék, és az internet sem: győzött a megfoghatatlan, a titokzatos szabadság, amire csak a könyv lapjai között lehet rálelni.